fejezet: Három másodperc a katasztrófáig

Három másodperc. Mindössze ennyi időm maradt, mielőtt az a férfi, aki tönkretette az életemet, ismét utolért volna.

Három másodperc, mielőtt Cameron Hale leért volna a lépcső aljára.

Három másodperc, mielőtt ujjai a csuklóm köré fonódtak volna.

Három másodperc, mielőtt ismét visszakerültem volna abba a rémálomba, amelyből már két teljes éve próbáltam kiszabadulni.

Nem gondolkodtam.

Nem mérlegeltem a következményeket.

Egyszerűen belevetettem magam annak a legveszélyesebbnek tűnő idegennek az ölébe, akit csak találtam.

Így ismertem meg Vincent Morettit.

Egy pillanattal korábban még egy előkelő chicagói éjszakai klubon rohantam keresztül. A hajamból esővíz csöpögött, a rettegés pedig úgy szorította össze a torkomat, hogy alig kaptam levegőt.

A következő pillanatban már egy idegen izmos combjain ültem oldalvást, és olyan kétségbeesetten kapaszkodtam drága, sötétszürke zakójába, mint egy fuldokló az utolsó mentőcsónakba.

A körülöttünk lévő világ egyetlen pillanat alatt megdermedt.

A zene mintha elhalkult volna.

Három hatalmas termetű, fekete öltönyt viselő férfi egyszerre nyúlt a zakója alá.

Az idegen azonban meg sem mozdult.

Nem kiáltott fel.

Még a kezében tartott whiskyt sem löttyintette ki.

Ehelyett egyik erős karját a derekam köré fonta, és szorosan a mellkasához húzott, hogy megtartson.

Aztán közelebb hajolt a fülemhez.

– Mosolyogj, édesem! Halálosan fél tőlem.

A hangja halk volt, szinte olyan természetes, mintha csak egy hétköznapi megjegyzést tenne.

Elakadt a lélegzetem.

Éppen annyira fordítottam el a fejemet, hogy megpillanthassam az arcát.

Sötét szemek. Élesen kirajzolódó arccsontok. Gondosan ápolt szakáll. Hátrafésült fekete haj, amelyet a halántékánál néhány őszes tincs tarkított.

Rendkívül jóképű férfi volt, de a szépsége nem megnyugtatóan hatott rám. Sokkal inkább olyan volt, mint egy figyelmeztetés, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Ám igazán az arckifejezése rémített meg.

Egyáltalán nem tűnt meglepettnek.

Nem volt dühös sem.

Úgy nézett ki, mintha pontosan erre a pillanatra várt volna, és egyáltalán nem okozna számára meglepetést, hogy egy rettegő nő éppen most zuhant az ölébe.

– Kérem… – suttogtam.

A tekintete egy pillanatra a lépcsőház irányába siklott.

– Ne nézz rá!

Már engedelmeskedtem is, mielőtt egyáltalán felfoghattam volna, mit teszek.

És ezért gyűlöltem magam.

Két teljes éven keresztül egy másik férfi utasításait követtem. Megtanultam óvatosan mozogni, halkan beszélni, és előre megérezni a harag közeledtét, még mielőtt az kitört volna.

Most pedig ismét egy vadidegen parancsainak engedelmeskedtem.

Csakhogy amikor Cameron hangja végigvisszhangzott a VIP-társalgón, minden ösztönöm azonnal életbe lépett.

– Nora! Állj fel!

Az egész testem összerándult.

Cameron Hale egy csillogó csillár alatt állt. Homokszőke haja még nedves volt az esőtől, sötétkék kabátja pedig nyitva lógott szürke inge fölött.

Az arca olyan gyönyörű volt, amilyen gyönyörű egy borotvaéles kés is lehet.

És mosolygott.

Ez a mosoly megtévesztette a barátaimat.

Megtévesztette a munkatársaimat.

Még azt a rendőrt is megtévesztette, aki egyszer megjelent a lakásunkban, miután az egyik szomszéd meghallotta a sikoltozásomat.

És hosszú időn keresztül engem is megtévesztett.

– Elnézést kérek ezért – mondta Cameron az őröknek, miközben bájos, visszafogott nevetést hallatott. – A barátnőm az. Kissé felzaklatta magát, túl sokat ivott. Most hazaviszem.

Éreztem, ahogy feltör bennem a jól ismert pánik.

– Nem – suttogtam.

Cameron azonban ügyet sem vetett rám.

– Az utóbbi időben érzelmileg kissé instabil. Elnézést kérek a kellemetlenségért.

Olyan gyengéden mondta.

Olyan megfontoltan.

Mintha éppen engem próbálna megmenteni a saját lelkiállapotomtól.

Az idegen, akinek az ölében ültem, lassan felnézett rá.

– Saját akaratából jött ide.

Cameron mosolya egy pillanatra megmerevedett.

– Ne haragudjon, uram, de ez magánügy.

– Már nem az.

Két szó.

Halkan hangzottak el.

Mégis, abban a pillanatban az egész helyiség légköre megváltozott.

Cameron végre alaposabban szemügyre vette azt a férfit, aki a karjaiban tartott engem.

Láttam, ahogy felismeri.

A válla megfeszült.

Az ajkai szétnyíltak, majd egyetlen pillanat alatt kifutott az arcából a vér.

– Moretti úr.

A gyomrom összeszorult.

Moretti.

Vincent Moretti.

A név mindenki számára ismerősen csengett, aki elég régóta élt Chicagóban.

Az újságok ellentmondásos üzletemberként és befektetőként emlegették.

A vállalatain keresztül éttermek, raktárak, építőipari cégek, magánbiztonsági vállalkozások és szállítmányozási érdekeltségek egész sora tartozott hozzá a város különböző részein.

Egyes politikusok nyilvánosan kezet fogtak vele.

Mások még azt is tagadták, hogy valaha találkoztak volna vele.

A szóbeszédeket azonban mindenki ismerte.

Vincent Moretti volt az a férfi, aki éjfél után Chicago kikötőnegyedének ura volt.

Az üzleti köreiből emberek tűntek el, méghozzá mindenféle magyarázat nélkül.

A megállapodásokat olyan helyiségekben kötötték meg, ahol egyetlen kamera sem rögzíthette a történteket.

És még azok a férfiak is, akiktől az egész város rettegett, hirtelen rendkívül udvariassá váltak, amikor ő belépett valahová.

Én pedig éppen Chicago legrettegettebb maffiafőnökének ölében kötöttem ki.

Vincent lassan felemelte a kezében tartott whiskyspoharat.

– Tudod, ki vagyok?

Cameron nagyot nyelt.

– Igen, uram.

– Akkor bizonyára azt is megérted, hogy a hölgy hozzám tartozik.

Egyetlen szörnyű pillanatra Cameron egyenesen rám szegezte a tekintetét.

Az arckifejezése megváltozott.

A kedves mosoly továbbra is ott maradt az ajkán, de a szeme mélyén valami kegyetlen és fenyegető villant meg.

Ismertem ezt a tekintetet.

Pontosan így nézett rám, mielőtt bezárta a lakás ajtaját.