A házasságunk ötödik évfordulóján a férjem franciául nevezett hülyének, közvetlenül a szeretője előtt, és azt mondta, csak azért vett el, mert hasznos voltam. Biztos volt benne, hogy egyetlen szót sem fogok érteni, de fogalma sem volt róla, hogy három évet töltöttem franciatanulással – és hogy én is beszélem a nyelvet.
– A feleségem egy bamba – mondta nyugodt hangon. – Ha nem lenne ő, már mást vettem volna feleségül. Mauricio ezt teljes lazasággal mondta, miközben egy pohár bort tartott a kezében. Aztán a mellette ülő nő felé fordult, és elmosolyodott, mintha csak egy különösen vicces viccet mesélt volna el. Én a asztal túloldalán ültem, és azt a poharat tartottam, amit ő választott kifejezetten a házasságunk ötödik évfordulójának megünneplésére. A polancói étterem zsúfolásig tele volt aznap este. Körülöttünk cégvezetők, üzletemberek és a férjemnek dolgozó emberek ültek. Mindenki beszélgetett és élvezte a vacsorát. Senki sem látszott észrevenni, hogy mit is mondott az imént. Senki, kivéve engem. Renata, a bordó ruhás nő, leült mellé, és egy diszkrét kuncogást hallatott. Nem volt mit csodálkozni rajta. Sőt, ez annak a bűnösségnek a jele volt, aki ezt a fajta megjegyzést már sokszor hallotta. – Akkor miért vetted el? – kérdezte ő is franciául. Mauriciomak még gondolkodnia sem kellett. – Mert amikor semmim sem volt, ő hasznos volt. Most meg olyan, mint egy bejárónő, aki még a költségvetést is tudja kezelni. Éreztem, hogy az ujjaim rászorulnak a pohárra. Néhány másodpercig az volt a benyomásom, hogy az evőeszközök csilingelése megszűnt. Továbbra is rájuk néztem, próbálva megérteni, hogy egy olyan férfi, aki osztozott az ágyamon, az otthonomon és a terveimen, hogyan beszélhet rólam így, ilyen közelről. Renata megfogta a kezét, elrejtve egy újabb mosolyt. – Sok időbe telik, mire ezt észreveszi? – Ne aggódj. Mindennek eljön a ideje. Még csak rá sem nézett az irányomba. Lehajtottam a tekintetem a tányérra. Az egész délutánt azzal töltöttem, hogy kiválasszam azt a ruhát, lefoglaltam az éttermet, és még egy különleges desszertet is kértem, hogy készítsenek. Azt akartam, hogy szép legyen az este. Ünnepelni akartam a férfit, akivel életet építettem. Eközben úgy tűnt, ő azt ünnepli, hogy képes lesz engem lecserélni. A pincér közelebb lépett, hogy elvigyen egy tányért, és észrevette a hallgatásomat. Egy pillanatra a tekintetünk összefonódott. Nem beszélt franciául, de talán megérezte, hogy valami nincs rendben. – Kér még bort, asszonyom? – kérdezte udvariasan. – Nem, köszönöm. A hangom határozottabban csengett, mint vártam. Mauricio felém fordult. – Hogyhogy? Még nem fejeztük be. Renata gyorsan rzanézett. A mosoly egy pillanatra eltűnt, de aztán visszatért, mintha arra várna, hogy a férjem helyrehozza a dolgokat. Mauricio egy rövid nevetést hallatott. – Valéria, ne kezdd a jeleneteidet. Felálltam, megigazítva a táskámat a vállamon. Nem akartam ott vitatkozni. Nem akartam elmagyarázni, hogy minden szót megértettem, és még kevésbé akartam a vendégeknek egy olyan látványosságot nyújtani, amiről másnap beszélni tudnának. Csak el akartam hagyni azt az éttermet azzal a kis méltósággal, ami még megmaradt nekem. – Jó éjszakát – mondtam az asztalhoz fordulva. Megtettem egy lépést a folyosó felé, de nem tudtam tovább menni. Mauricio ujjai ráfonódtak a csuklómra, az összes vendég szeme láttára. Felé fordítottam az arcom. A mosolya eltűnt. Azon az estén először aggódni látszott valami miatt, amit nem tudott irányítani. – Valéria, ülj le – utasított halk hangon. Ránéztem a kezemre, amely a karomat szorította, majd Renatára, aki csendben figyelte a jelenetet. Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy a férjem nincs hozzászokva ahhoz, hogy elmenjek, amikor még ő sem döntötte el, mit kellene tennem.






