A hatalmas díszakvárium tiszta, világító üveglapjai mögött a vöröshasú piranharaj azonnal reagált a vízfelszín rezdülésére. A nehéz, kristálytiszta víztömegben harcias mozdulatokkal cikáztak fel és alá, miközben Szófia teste hirtelen belezuhant a hideg folyadékba. A loccsanás hangja visszhangzott a márványtermben, Don Alejandro pedig hideg, kőkemény arccal fordult el a medencétől, jelezve a testőreinek, hogy a parancsot végrehajtották.
A szobában lévő cselédek és az őrök lélegzet-visszafojtva, holt sávban várták a borzalmas véget. Mindenki tudta, hogy ezek a halak néhány perc alatt képesek szétépíteni és cafatokra szaggatni egy embert.
De ami a következő másodpercekben történt, az nemcsak a feszülten várakozó szolgákat, de magát a minden hájjal megkent, könyörtelen Don Alejandrót is teljesen sokkolta.
Szófia, miután a víz alá merült, nem kapkodott a levegő után pánikszerűen, és a halak sem rohanták le azonnal, hogy széttépjék. Ehelyett a piranharaj – amely eddig minden idegen mozdulatra vadul reagált, és amit az akvárium gondozója is csak vastag kesztyűben mert etetni – hirtelen megtorpolt. A hatalmas csapat szinte katonás fegyelemmel szétszóródott, kört alkotva a vízbe esett nő körül, majd tiszteletteljesnek tűnő, szelíd mozdulatokkal kezdték körbeúszni Szófiát, mintha csak egy rég nem látott, felsőbb rangú uralkodót fogadnának.
Szófia nyugodtan kinyitotta a szemét a víz alatt. A szemei nem a haláltól rettegtek, hanem valami mély, ősi békét sugároztak. Lassan feljebb úszott, a felszínre emelte a fejét, és a nedves, összetapadt haját a füle mögé simítva gyönyörű, tiszta mosollyal nézett fel a pultnál álló férjére.
Alejandro a lábain is alig bírt megállni. A korábbi magabiztos, gőgös kegyetlensége egy szempillantás alatt elpárolgott, és a helyét a puszta iszonyat vette át.
– M… mi a fene ez?! – kiáltotta rekedt hangon a férfi, és közelebb rohant az üvegfalhoz, a kezével a szélébe kapaszkodva. – Miért nem támadják meg?! Miért nem falják fel?!
Szófia lassan úszott az akvárium vastag üvegéhez, és a tenyerét ráhelyezte a sima felületre. A legfőbb, legnagyobb piranha – amelyet Alejandro eddig a legagresszívabbnak hitt a gyűjteményében – csendesen odúszott, és finoman odatapasztotta a fejét az üveghez, pontosan ott, ahol Szófia keze volt.
– Azt hitted, Alejandro, hogy ismersz engem? – kérdezte Szófia a vízből, a hangja tisztán és hűvösen csengett a csarnokban. – Azt hitted, hogy csak egy vagyok a feleségeid, a trófeáid közül, akit bármikor elpusztíthatsz a saját gyanakvásod és féltékenységed oltárán?
Alejandro arcáról teljesen eltűnt a szín.
– Ki… ki vagy te valójában? Mit tudsz ezekről a halakról?
– Nem a halakról kellene kérdezned, Alejandro, hanem arról a férfiról, akivel néhány nappal ezelőtt találkoztam a szálloda előtt – felelte Szófia, és a tekintete olyan mélyre hatolt, hogy a férfi ösztönösen hátrahőkölt. – Az a férfi nem a szeretőm volt. Ő volt a tengerbiológiai és akvarisztikai intézet vezető professzora, aki a családunkon keresztül titokban ellátta ezt az akváriumot azzal a különleges, ritka fajtával, amelyet a dél-amerikai expedícióm során én magam gyűjtöttem és idomítottam be még a házasságunk előtt.
A teremben álló testőrök és szolgák némán, egymásra meredve hallgatták a döbbenetes igazságot.
– Ezek a piranhák nem a te gyűjteményed, Alejandro – folytatta Szófia nyugodt, de könyörtelen hangon. – Az apám hagyatéka volt, és hozzám voltak idomítva. Csak azért hoztam ide őket, mert azt hittem, a szeretetünk elég erős ahhoz, hogy megosszam veled a legféltettebb titkaimat is. De tévedtem. Te nem a szeretetet ismered, csak a birtoklást és a pusztítást.
Alejandro a homlokát törölte, a tenyere tiszta veríték volt.
– Szófia… kérlek… gyere ki! Nem tudtam… én csak…
– Nem, Alejandro. Én ma nem jövök ki ebből a vízből a te feltételeid szerint – mondta a nő, és hirtelen egy gombot nyomott meg a víz alatti rejtett panelen, amelyet csak a biológusok ismertek.
Az akvárium alsó, eddig rejtett zsilipkapuja lassan kinyílt, közvetlenül a háznak arra a külső csatorna-rendszerére nyílva, amely a városon kívüli nagy folyóba vezetett. A piranhák rendben, fegyelmezetten, mint egy jól kiképzett díszegység, kiúsztak a nyíláson, jelezve a szabadságot.
Szófia pedig méltóságteljesen, könnyed mozdulattal kimászott a medence szélén, és bár a ruhája csuromvizes volt, a tartása olyan királyi volt, hogy Don Alejandro – a város legkegyetlenebb embere – most először az életében teljesen összetörve, magatehetetlenül rogyott le a térdére a márványpadlón.
– A válási papírokat és a cég átruházásáról szóló iratokat reggel az ügyvédem hozza – mondta Szófia hidegen, miközben elhaladt a volt férje mellett a kijárat felé. – És ne feledd: a birodalmadat te magad építetted fel… de a saját vak dühöd volt az, ami ma este végleg lerombolta.






