Amikor Artem keze megérintette az enyémet, a tenyere enyhén izzadt, de a mosolya továbbra is fagyos és kihívó maradt. A zene lágy ritmusa betöltötte a tágas tornatermet, miközben a tömeg lassan szétvált előttünk, mintha egy színházi előadás legfontosabb jelenetére készülnének. Vika ott állt a sarokban, a karjait összefonta a mellkasa előtt, és a szája szélén egy gúnyos, diadalmas mosoly bujkált. Mindenki azt várta, hogy az első néhány lépés után Artem hirtelen elengedi a kezemet, elbotlik, vagy valami olyan megalázó megjegyzést tesz, amitől egész este rajta nevet az iskola.
De ahogy a parkett közepére értünk, Artem hirtelen megállt. A magabiztos, gőgös vigyor leolvadt az arcáról. Amikor a szemünk összetalálkozott, a tekintetében nem a szokásos gúny csillogott, hanem valami egészen más – zavar, sőt egy pillanatra mintha bűntudat is átsiklott volna rajta.
– Lena… – kezdte halkan, és a hangja alig hallatszott át a zene lüktetésén. – Figyelj, én… én nem akartam…
– De igen, Artem. Pontosan ezt akartad – feleltem hűvösen, de tisztán, a hangomban semmilyen reszketés nem volt. Tudtam, hogy a nézők azt hiszik, most kezdek sírni, de a lelkemben fagyos nyugalom uralkodott. – Azt akartad, hogy a barátaid nevethessenek rajtam. Azt akartad, hogy Vika és a bandája még egy felejthetetlen élménnyel gazdagodjon a költségemre a szalagavatón. Nos, itt vagyok. Miért álltál meg? Táncolj.
Artem arca elvörösödött. A kezét a derekamra tette, de a mozdulata tétova volt, szinte bizonytalan. Abban a pillanatban, amint a zene ritmusa megkövetelte volna, hogy lépjünk egyet, valami olyasmire szántam el magam, amire senki, de leginkább Artem nem számított.
Az iskolai év elején, amikor a többi lány a divatmagazinokat bújta és diétázott, én csendben beiratkoztam egy tradicionális versenytánc- és balettstúdióba a város másik felén. Nem azért, hogy vékonyabb legyek, hanem mert a tánc volt az egyetlen hely, ahol elfelejthettem a testemet ért gúnyos megjegyzéseket. A tanárom, egy idős, szigorú egyéves mester, azt mondta egyszer: *„Aki a súlyát nézi, az botlik. Aki a lelkét viszi a táncba, az repül.”*
És én most repülni készültem.
Ahogy a következő akkord megszólalt, finoman átvettem az irányítást. Nem hagytam, hogy Artem vezessen a gúnyos, nehézkes lépéseivel. A testem hirtelen megfeszült, a mozdulataim olyan könnyedek és pontosak lettek, amilyeneket senki sem nézett volna ki belőlem. Egyetlen elegáns fordulattal kibújtam a merev öleléséből, majd egy olyan precíz, klasszikus balettlépéssel léptem el tőle, ami egy hivatásos táncosnak is becsületére vált volna.
A teremben hirtelen elhallgattak a kuncogások. A telefonjaikat előkapó diákok keze a levegőben fagyott meg.
Artem döbbenten bámult rám, a szája tátva maradt.
– Te… te honnan… mi ez?
– Azt hitted, hogy ha valaki nem illik a te sekélyes kis világod szabványaiba, az nem is létezik, Artem? – suttogtam, miközben újra közelebb léptem hozzá, és a kezemet a vállára helyeztem. De most már nem az ő ritmusára mozogtam; én irányítottam az egészet.
A zene fokozatosan felerősödött, és én úgy vezettem végig a parketten, hogy a tömeg lélegzet-visszafojtva figyelte minden rezdülésünket. A zöld ruhám szárnyalt a forgások közben, a szemüvegem csillant a fényekben, és a mozdulataimban annyi méltóság és erő volt, ami azonnal elnyomta a teremben lévő összes gúnyt.
Vika a sarokban elfelejtett lélegezni. A barátnői döbbenten bámulták, ahogy az iskola „legmenőbb” fiát gyakorlatilag táncolni tanítom, miközben ő teljesen elveszítette a magabiztosságát, és csak kapkodta a levegőt, hogy lépést tudjon tartani velem.
A dal végén, amikor a zene utolsó akkordjai elhalkultak, egy tökéletes, mély, kecses főhajtással zártam le a táncot. A teremben egy tizedmásodpercig síri csend uralkodott, majd – teljesen váratlanul – valaki a hátsó sorból elkezdték tapsolni. Aztán még egy ember. Aztán még tíz. És néhány másodperc múlva a teljes tornaterem harsány, dübörgő tapsviharban tört ki. Sokan felálltak a helyükről, és elismerően éljeneztek.
Artem ott állt mellettem, a homloka izzadt volt, a szemeiben pedig tiszta szégyen és megdöbbenés ült. Nem mert a szemembe nézni.
– Köszönöm a táncot, Artem – mondtam hűvösen, hangosan, hogy a közelben állók is hallják. – Legközelebb talán érdemesebb lesz jobban válogatni a partnerek között.
Megfordultam, és egyetlen percig sem habozva, emelt fővel leméltem a táncparkettről a kijárat felé. A hátam mögül hallatszott Vika dühös sziszegése és a barátnői suttogása, de most először az életemben egyáltalán nem érdekelt. A nehéz kabátomat magamra vettem, kiléptem a hűvös, csillagos éjszakába, és éreztem, hogy a gúnyolódások fogsága végleg véget ért. Ez az este nem róluk szólt. Ez az este mostantól csak és kizárólag rólam szólt.






