A Calloway-birtok teraszán, a Puget-szoros felett átívelő éjszakai szélben hirtelen olyan fagyos csönd terjedt el, amelyben a tévékamerák zümmögése is bántóan hangosnak hatott. A fehér fényekkel megvilágított bálterem elegáns vendégei mind egyetlen pontra szegezték a tekintetüket: Richard Callowayre és a fiára, Adrianre.
A Richard kezében lévő táblagép képernyőjén még mindig ott villogott a felvétel kinagyított részlete: a fekete Porsche, amely a tizennégy hónappal ezelőtti halálos éjszakán, a zuhogó esőben elhajtott a roncsok mellett.
Adrian arca hirtelen teljesen hamuszürke lett. A drága tervezői szmokingja hirtelen túl nagynak tűnt a megroggyant vállain, és a kezében tartott pezsgőspohár megremegett az ujjai között.
– Apa… – dadogta Adrian, és a hangja elvékonyodott, mint egy megtört drót. – Ez… ez képtelenség. Miért mutatsz egy régi traffipax-felvételt? Az aznap este történt baleset… a rendőrség lezárta az ügyet! Azt mondták, a fékhiba miatt csúsztál le az útról!
Richard Calloway nem mozdult. A hatvannyolc éves milliárdos, aki az üzleti életben a könyörtelen döntéseiről volt ismert, most úgy nézett a saját fiára, mintha egy teljesen idegen, veszélyes ragadozót látna először a szabadban. A baleset óta enyhén sántító lába ellenére most egyenesen állt, a szemeiből pedig sütött a fagyos harag.
– A rendőrség azért zárta le az ügyet, Adrian, mert a baleset után huszonnégy órán belül valaki átírta a közlekedési rendszser szerverének adatait, és a fekete Porschét letörölte a jelentésekből – mondta Richard, és a hangja mélyen, nyugodtan, de megállíthatatlanul zengett a teraszon. – Azt hittem, valamilyen technikai hiba történt. Azt hittem, a sors akarta, hogy aznap éjjel ott maradjak a szakadék szélén. De ma este… ma este megláttam Maya arcát. És az emlékezetem visszatért.
A nővérem, Lauren, hirtelen elengedte a karomat. Az arcáról letűnt a gőgös, magabiztos mosoly, amivel az imén még bemutatott a társaságnak mint „a csendes Mayát”. Most úgy bámult rám, mintha egy szellemet látna, majd a vőlegényére kapta a tekintetét.
– Adrian… – suttogta Lauren, és a hangja remegett. – Miről beszél az apád? Mi közöd van te neked ehhez a balesethez?
Adrian hirtelen hátraxtépett egy lépést, és a vendégek tömegébe akart menekülni, de Richard biztonsági igazgatója – egy hatalmas termetű, kopasz ex-katonai tiszt – egyetlen mozdulattal elállta az útját.
– Senki sem megyenhová – mondta a biztonsági igazgató hűvösen, és a kezét a zakója zsebébe süllyesztette.
—
Az eset után a díszes gála hirtelen egy fojtogató vallatóteremmé változott. A Calloway-birtok zárt tárgyalójában ültünk: Richard Calloway a mahagóni íróasztal mögött, az arcán a mély fájdalom és a harag redőivel; én a sarokban lévő székben, a csuklómon a régi égési seb nyomával; Lauren pedig hisztérikusan zokogva ült a kanapén, miközben a szüleim – akik az imén még azt hangoztatták, hogy „nem dicsekszenek velem” –most döbbenten és rémülten próbáltak magyarázkodni a milliárdos előtt.
– Mr. Calloway… ez… ez biztosan valamilyen félreértés! – hadarta apám, és a drága öltönye ujjával a homlokát törölte. – Adrian egy tiszteletreméltó fiatalember! Ő és Lauren hamarosan összeházasodnak! Nem tehetett ilyet!
Richard feléjük sem nézett. A tekintetét Adrianre szegezte, aki a szoba sarkában állt, a bilincs nélkül is tökéletesen bezárva.
– Mondd el nekik, Adrian – mondta Richard csendesen, de a hangjában ott izzott a vihar. – Mondd el, miért voltál ott az 90-es autópályán tizennégy hónappal ezelőtt, éjszaka, amikor a cégem részvényeiért folytatott felvásárlási harc tetőfokára hágott.
Adrian összeomlott. A lábai megadták magukat, és a perzsaszőnyegre rogyott. A kezébe temette az arcát, és a vállai rázkódni kezdtek.
– Apám… apám meg akarta változtatni a végrendeletét! – kiáltotta Adrian, és a hangja hisztérikus sírásba torkollott. – Azt akarta, hogy a Calloway Holding irányítását ne én kapjam meg, hanem a felügyelőbizottság és egy külső alapítvány! Ha ez megtörténik, a részvények feletti kontrollt elveszítem, és a szerencsejáték-adósságaim miatt a hitelezők széttéptek volna! Tudtam, hogy úton van a hegyi birtokról. Azt akartam… azt akartam, hogy csak egy kis baleset érje… hogy megijedjen, és lemondjon a tervéről! De amikor lesodortam a terepjáróját az útról, és látom, hogy lángra kap a motorháztető… megijedtem. Elmenekültem. Azt hittem, meghalt. Azt hittem, senki sem látta.
A szobában halálos csönd terjedt el.
Anya és apa hitetlenkedve meredtek Adrianre. Anya hirtelen felpattant, és a lányára nézett.
– Lauren! Te… te tudtál erről? Tudtad, hogy a vőlegényed meg akarta ölni az apját?!
– Nem! – sikoltotta Lauren, és a kezébe temette az arcát. – Esküszöm, nem tudtam semmiről! Azt hittem, egy rendes családból való! Azt hittem…
Odaléptem az íróasztalhoz. A nagyméretű ablakon túl a Puget-szoros sötét vize némán mosta a partot. Eszembe jutott az az éjszaka, a hideg eső, a benzin szaga, és az a pillanat, amikor a kocsmatöltelékből kiszabadítottam Richardot. A rendőrök akkor azt mondták, nyomoznak, de a szüleim házába érkező hívásokat apáék egyszerűen eltitkolták előlem, mert akkor már Lauren és Adrian eljegyzését szerették volna összehozni a Calloway családdal, és nem akartak egy olyan botrányt, ami elriasztaná a milliárdos fiút.






