## „Vidd le azt az órát, Claire! Nem érdekel, hogy a hátad kettétört.”
Claire Bennett küzdött, hogy végigvonszolja a hatalmas antik órát a márványfolyosón.
A bal válla orvosi sínbe volt kötve.
Az óra közel harminchat kilót nyomott.
– Kérem, Miss Bellini! Az orvos azt mondta, hogy ne emeljek nehezet.
Vanessa Bellini elmosolyodott.
– Akkor talán nincs szükséged erre a állásra.
Claire hallgatott.
Huszonégy évesen édesanyját tartotta el a költséges rákkezelés alatt.
Havi ötezer-egyszáz dolláros fizetése nélkül nem tudta volna kifizetni a gyógyszerköltségeket.
Vanessa tudta ezt.
– Menj tovább!
Claire még egy lépést vonszolta az órát.
Éles fájdalom futott végig a vállán.
A térdei megadták magukat.
Hirtelen egy tetovált kéz kapaszkodott meg a fakeretben.
– Elég!
Luca Moretti állt mögötte.
Negyvenéves.
Fekete, méretre szabott öltöny.
Sötét szakáll.
Tetovált kezek.
Chicago egyik legfélelmetesebb maffiafőnöke.
De a figyelmét Claire sérült válla kötötte le.
– Ki cipelte ezt vele?
Vanessa felnevetett.
– Drágám, csak túlozza. Ez csak egy régi óra.
Luca szemügyre vette a nehéz fadobozt.
Aztán észrevett valamit furcsát.
Az óra pontosan **2:17-kor** állt meg.
És valaki négy apró szót vésett a sárgaréz számlap alá.
**NE HAGYD, HOGY ÚJRAINDÍTSÁK.**
Luca összehúzta a szemét.
– Honnan van ez az óra?
Vanessa mosolya eltűnt.
– Az anyád szobájából.
Luca megmerevedett.
– Az anyám harminc éve nem engedi, hogy bárki is megérintse ezt az órát.
Mielőtt Vanessa válaszolhatott volna, egy kerekesszék gurult be a folyosóra.
A nyolcvanhárom éves Evelyn Moretti ült benne, szürke takaró alatt remegve.
Az előző télen szélütést kapott.
A beszéd nehéz volt számára.
De amikor meglátta az órát, az arckifejezése megváltozott.
– Nem – súgta.
Vanessa felsóhajtott.
– Ó, Evelyn! Ne kezdd elölről!
Az idős asszony nem törődött vele.
Kinyújtotta a kezét az óra felé.
Aztán valami olyasmit tett, amire senki sem számított.
Visszafelé tekerte a percmutatót.
Lassan.
Óvatosan.
Amíg tizenhét perc múlva kettőt nem mutatott.
Aztán háromszor ráütött a fakeretre.
Luca visszatartotta a lélegzetét.
– Anya?
Evelyn egyenesen ránézett.
– Ez az… idő.
– Milyen idő?
Könnyek csordultak végig az arcán.
– Elvitték… őt.
A folyosó csendbe borult.
Luca letérdelt mellé.
– Kit vittek el?
Evelyn az órára mutatott.
Aztán suttogta:
– A testvéredet.
Luca megdermedt.
A kistestvére, Matteo huszonkilenc évvel azelőtt tűnt el. A család úgy tudta, hogy nyaralás közben vízbe fulladt.
Csak hétéves volt.
Vanessa gyorsan előrelépett.
– Luca, az édesanyád zavarodott.
De Evelyn erőszakosan megrázta a fejét.
Még háromszor ráütött az órára.
Luca Claire felé fordult.
– Segíts neki megmutatni, mire gondol!
Claire finoman vezette Evelyn remegő kezét.
Az idős asszony egy kis fa virágot nyomott meg az óra számlapja alatt.
Egy titkos rekesz nyílt meg.
Belül egy elhalványult fénykép rejtőzött.
Egy kisfiú állt egy kórházi ágy mellett.
A hátoldalán kézzel írt négy szó.
**MATTEO SOHA NEM VOLT OTT.**
Luca a fényképet bámulta.
– Mit jelent ez?
Mielőtt bárki válaszolhatott volna, a biztonsági főnöke lépett be.
– Főnök, találtunk valamit az óra alsó rekeszében.
Egy kis kazettát tett az asztalra.
A címkén ez állt:
**AUGUSZTUS 14. – HAJNALI 2:17**
Vanessa elfehéredett.
Luca ránézett.
– Miért akartad elvinni ezt az órát?
Sírni kezdett.
– Luca, kérlek! Csak védeni akartalak.
Húsz perccel később a felvészet lejátszották Luca irodájában.
Egy férfi hangja töltötte be a szobát.
Az elhunyt apjáé.
– Evelyn, ha bármi történik, emlékezz az időre. Kettő tizenhét.
Aztán egy másik hang válaszolt.
Egy nőé.
– Megígérted, hogy a kölyök nem fog emlékezni ránk.
Luca arckifejezése megváltozott.
Felismerte azt a hangot.
Vanessa édesanyjáé volt.
Akkor Evelyn hirtelen Claire csuklójába markolt.
Az ujjai remegtek.
– Nem… Matteo.
Luca megfordult.
– Mit mondasz, Anya?
Az idős asszony szeme megtelt könnyel.
– Rossz… fiú.
A csend átvette az uralmat a szobában.
Luca lassan letérdelt.
– Anya, mit akarsz mondani?
Evelyn a fényképre mutatott.
Aztán suttogta:
**„A FIÚ, AKIT ELVITTÉK, NEM A TESTVÉRED VOLT.”**
Luca ránézett.
– Akkor ki volt ő?
Mielőtt válaszolhatott volna, a telefonja rezgett.
Egy ismeretlen szám.
Egy fénykép jelent meg.
Egy felnőtt férfit ábrázolt a Moretti-kúria kapujában.
Szinte teljesen úgy nézett ki, jak Luca.
A fénykép alatt egy üzenet állt.
**„KÉRDEZD MEG AZ ANYÁDAT, MIÉRT JÖTT HAZA MATTEO AZON AZ ÉJSZAKÁN, DE TE MIÉRT NEM.”**
Luca megállt.
Evelyn sírni kezdett.
—
### 2. fejezet: A múlt árnyai
A dolgozószobában a feszültség szinte tapinthatóvá vált. Luca nem mozdult; a tekintete a telefon képernyőjére szegeződött, miközben az elméje versenyt futott az idővel. Huszonkilenc év hazugságai kezdtek darabokra hullani egyetlen óra és egy régi kazetta miatt.
– Vanessa – mondta Luca olyan hűvös, halálos nyugalommal, ami még a legedzettebb embereit is rettegésben tartotta. – Kezdj el beszélni. Most azonnal. Kicsoda ez az ember a képen? És mi köze van a családomhoz?
Vanessa a sarokba hátrált, a drága ruhája gyűrődött a kezében.
– Én… én nem tudok semmit! Az apám mondta, hogy… hogy csak egy régi üzleti ügy! Nem az én hibám, Luca!
– Elég a hazugságokból! – dörrent fel a férfi.






