A tűz parazsa felizzott, amikor Silas Boone nehéz csizmája megállt a tábor porában. A háta mögött fél tucat fegyveres lovas sorakozott fel, fegyvereik csöve halványan csillogott a sivatagi holdfényben. A levegő azonnal megfagyott; az apacs harcosok keze a kések markolatára vagy a puskák csövére csúszott, de Taza főnök egyetlen, fegyelmezett kézmozdulattal csendre intette az embereit. Nem akart elhamarkodott vérfürdőt, de a szemeiben feszülő acélos fény világossá tette, hogy a saját földjén senkit sem fél.

– Boone – szólalt meg Taza, a hangja mély volt és nyugodt, mint a vihar előtti csend. – A táborom nem fogad hívatlan vendégeket éjszaka. Különösen nem olyanokat, akiknek a leheletén olcsó viszki és kapzsiság szaga érződik.

Silas Boone keskeny, kegyetlen mosolyra húzta a száját. Nem nézett a főnökre; a tekintete azonnal Calebre és a kezében tartott ezüst zsebórára szegeződött. Az arcán átsuhanó felismerés és harag olyan volt, mint egy ragadozóé, amelyik rátalált a megszeppent prédára.

– Úgy látom, nem a rossz társaságot választottad meg az estére, Mercer fiú – mondta Boone, a hangja rekedtes volt a sivatagi portól. – Azt hittem, a neved már rég elmerült a feledés homályában, pontosabban ott, ahová az öregapád – izé, az apád – küldte magát. De úgy látszik, a gyomok nehezen pusztulnak ki.

Caleb érezte, hogy a vér zubog a halántékában. A zsebóra súlya a tenyerében hirtelen nehezebb lett, mintha nem is ezüstből, hanem ólomból készült volna. Tizenhat évnyi csend, hiábavaló keresés és gyász tört fel benne egyetlen pillanat alatt.

– Mit tudsz Thomas Mercerről, Boone? – lépett előre Caleb, a hangja feszült volt, de határozott. – Beszélj, vagy Isten a tanúm, ez a por fogja elnyelni a véredet!

Boone felnevetett – egy rekedt, kellemetlen hang volt ez, amit a lovak horkanása kísért.
– Isten? Itt ezen a vidéken csak az úr van, akinek a kezében a vízjogok vannak, Mercer. És a víz az enyém. Az apád is ezt hitte, hogy megállíthat. Azt hitte, hogy a kis papírjaival, a régi pecsétjeivel és a bölcs apacs barátaival megváltoztathatja a törvényt. De tudod, mi történik azokkal, akik az útamba állnak? Elutaznak. Nagyon messzire. Vagy egyszerűen csak elnyeli őket a sivatag.

Naya ekkor Caleb elé lépett, mintegy pajzsként védve őt Boone tekintetétől. A lány szemeiben nem volt félelem, csak hideg, tiszta harag.
– Nem a sivatag nyelte el, Silas – mondta Naya csengő, de fenyegető hangon. – Hanem a te bérenceid, azon az éjszakán, amikor felgyújtottátok a déli farmot, és elakartátok kobozni a patak forrását. Az apám népe nem felejt. És én sem felejtem el azt a vért, ami a kezedhez tapad.

Boone arca hirtelen eltorzult. A gúnyos mosoly eltűnt, helyét átvette a puszta gyűlölet.
– Látom, a kis vadóc túl sokat tud. Mindig is ez volt a baj ezekkel a sátrakkal; a túl sok emlék marad meg bennük. Nos, úgy látszik, ma este nemcsak egy kóbor cowboy tévedt tévútra, hanem egy egész falu kap egy utolsó leckét. Emberek! Vedd el az órát, és kössétek fel a fiút a legközelebbi fára! A többit meg elintézzük, ha a népük ellenáll!

A fegyveresek megrántották a gyeplőt, a lovak ágaskodni kezdtek a porban, de mielőtt Boone emberei lőhettek volna, Taza főnök kiáltott egyetlen szót apacs nyelven.

A sötétből, mint a föld alól előbukkanó szellemek, tucatnyi apacs harcos vette körül a tisztást. Íjaik megfeszültek, a nyílvesszők hegyei pontosan Boone embereinek a szívére céloztak. A lovak megvadultak a hirtelen feszültségtől, horkantva léptek hátra. Boone elfehéredett; nem számított arra, hogy a tábor ennyire felkészült a látogatására.

– Boone – mondta Taza, miközben lassan előhúzta a hosszú, kopott pengéjét. – A törzsem földjén te vagy a vendég, de a holttested itt is maradhat. Válassz: vagy elviszed a lovaidat és eltakarodsz a völgyünkből tíz lélegzetvételen belül, vagy a hollók lakmároznak belőletek napkelte előtt.

Silas Boone fogait csikorgatta. Tudta, hogy a túlerő most nem az ő oldalán áll. Az íjakat tartó harcosok keze nem remegett. Egy pillanatig úgy tűnt, fegyverrel akarja eldönteni a vitát, de a saját emberei ijedt arcát látva elengedte a nyerget.

– Még találkozunk, Mercer! – sziszegte Boone, miközben lassan megfordította a lovát. – Az az óra nem ment meg a sorsodtól. A föld, amit az apád akart, az enyém, és te is oda kerülsz, ahová ő!

A porfelhő, amelyet Boone és emberei vertek fel, lassan leülepedett a tábor felett. A tűz ropogása maradt csak az éjszakában.

Caleb a kezében tartott ezüst órára nézett, amelynek a mutatói megálltak azon az órán, amikor Thomas Mercer eltűnt a világból. De most valami megváltozott. A múlt nem volt halott; ott égett Naya szemében, Taza főnök bölcsességében, és abban a titokban, amelyet a saját barnjának padlódeszkái rejtettek.

– Most mi a teendőnk? – kérdezte Caleb, és felnézett Nayahora.

Naya a messzeségbe nézett, ahol a sötét hegyek vonulatai rajzolódtak ki a csillagos égbolt alatt.
– Most elmegyünk a farmodra, Caleb. Megtaláljuk a jelet a padló alatt. Mert az az óra nemcsak egy emlék – az a kulcs Silas Boone birodalmának bukásához.