A penge éle ezüstösen csillant meg a holdfényben, miközben a közeledő vonat dübörgése mindent elborított. A levegőt fojtogató feszültség lengte be; a sivatagi éjszakát csak a fémkerékpárok csikorgása és a gőzmozdony fülsiketítő robaja törte meg. Silas Crowley emberei a sötétből tüzeltek, golyók csapódtak a fa- és vashíd oszlopaiba, fűrészporos szilánkokat repítve a magasba.

– Gyorsan, Nabahi! – kiáltotta Evelyn, miközben a híd tartópilléréhez lapult, teste minden rezdülésével védve a vezérlődobozt. A keze reszketett, de a szeme hajthatatlan maradt. – A bal oldali! A bal oldali az időzítő, a jobb oldali a főkapcsoló! Ha rosszat vág el, a detonátor azonnal működésbe lép!

Nabahi egy pillanatra sem habozott. Az arcán megfeszültek az izmok, szeme a két vékony, fekete kábelre szegeződött, amelyek úgy tekergőztek a robbanószerkezet dobozában, mint a sivatagi vipera. Nem volt idejük gondolkodni. A tehervonat gőzfelhői már szinte elérték a híd peremét, a híd acélgerendái vadul remegtek a hatalmas tömeg súlya alatt.

Egyetlen határozott, precíz mozdulattal előrángatta a kését, és átvágta a jobb oldali kábelt.

Egy pillanatnyi csend következett – egy olyan fojtogató, örökkévalóságnak tűnő másodperc, amikor a világ megállni látszott. Aztán a dinamit kötegein villogó vörös fények egyszerre kialudtak. A vészjelző zümmögése elhallgatott.

A katonai tehervonat vészfékezve, szikrákat hordozva dübörgött át a hídon, majd hatalmas robajjal elhagyta a kanyon veszélyes szakaszát, biztonságban haladva tovább a nyílt síkság felé. Crowley terve meghiúsult. A dinamit némán maradt.

—

Hajnalodott, amikor Red Mesa utcáira kiterjedt a csend. A sivatagi szél hűvös fuvallattal söpörte végig a port, de a városháza előtti téren már gyülekeztek az emberek. Nemcsak a telepesek, hanem a navahó törzs vénei és harcosai is ott álltak, méltóságteljesen, egymás mellett. A kezedben tartott, barna bőrbe kötött korrupciós főkönyv – amelyet Evelyn és Nabahi csapata szerzett meg a bányavállalat irodájából – ott feküdt Pike seriff asztalán, mint az igazságszolgáltatás megmásíthatatlan bizonyítéka.

Silas Crowleyt nem mentette meg a vagyona. Mire a reggeli napfény elérte a vörös sziklák tetejét, a seriff cellájában ült, míg Crowley-t a saját emberei hagyták cserben, látva, hogy a birodalma porrá omlott.

Evelyn a fűzfák alatt állt a patak partján, a reggeli fényben. A ruháját por borította, a keze sebhelyes volt a kemény munkától, de soha életében nem érezte magát ennyire szabadnak. Nem volt már az a törékeny, könyveket bújó keleti lány, aki egykor megérkezett a postakocsival. Az arizonai sivatag megkeményítette, de a lelke tisztább és erősebb maradt, mint iktatásakor bármikor.

Lépteket hallott a háta mögül.

Nabahi közeledett lassan, méltóságteljesen. A vállán viselt takaró megrebbent a szélben, sötét szemeiben ott csillogott a sivatag összes csillaga.

– A vonat megérkezett a katonai bázisra – mondta a harcos mély, nyugodt hangon. – A parancsnok megkapta a leveleket. Crowley embereit elszámoltatják. A földjeinket nem veszik el.

Evelyn elmosolyodott, miközben felnézett rá.
– És a iskola? A gyerekek, akikre számítottam?

Nabahi a falu felé intett a fejével, ahol az új iskola épülete már állt – stabil gerendákból, erős falakkal, amelyeket közösen emeltek a telepesek és a navahók.
– Az épület kész. Már csak a tanító hiányzik belőle. Aki nem fél a vihartól.

Evelyn mély levegőt vett, érezve a zsálya és a nedves föld illatát. Tudta, hogy az út hosszú volt, és a nehézségeknek még nincs végük, de most először az életében nem menekült valami elől, hanem valami felé tartott.

– Nem megyek innen sehova, Nabahi – mondta halkan, de határozottan. – Ez az otthonom.

A harcos arca meglágyult. Egy ritka, meleg mosoly futott át az ajkán, amilyen csak a legbelső szívének rögzült. Közelebb lépett, és lassan átkarolta a vállát, miközben a felkelő nap aranyló fénybe borította az egész vörös völgyet.

És ott, a sivatag szívében, két különböző világ találkozásából megszületett egy új jövő.