A recepciós terem hatalmas, fehérre festett kétszárnyú ajtaja lassan nyílt meg. A kinti esti hűvös levegő beáramlott a meleg, virágillatú szobába, de a vendégek zsongása egyetlen pillanat alatt elhalt. Minden fej a bejárat felé fordult.
Brandon Cole ott állt a keretben. Egy sötét, elegáns öltönyt viselt, a haja kissé kócos volt, de a tekintete határozott, szinte vágókéssel fúródott be a terem közepére. Nem volt idegen a családi körünkben – a középiskola óta mindenki ismerte, tudta, ki ő, és azt is, hogy Daphne-val egykor egy viharos, se veled, se nélküled kapcsolatban éltek, mielőtt a lány hirtelen összeházasodott volna Wyatt-tel.
A szülüleim asztalánál éppen elült a pezsgős koccintás mámora. Anyám a szája elé kapta a kezét, apám pedig, aki az előbb még büszkén veregette Wyatt vállát, most úgy meredt az ajtóban álló férfira, mintha egy szellemet látna fényes nappal.
Wyatt arca eltorzult. – Mi a fene… – mormolta maga elé, és a feleségére nézett. – Daphne, ez mi? Miért van itt Brandon?
Daphne keze, ami eddig olyan drámaian és magabiztosan pihent a gyomrán, most hirtelen megmerevedett. A hamis, győzedelmes mosoly azonnal semmivé foszlott az arcáról. A színei teljesen elmentek; olyan lett, mint egy frissen meszelt fal. A szemei vadul cikáztak Brandon, Wyatt és köztem.
– Én… én nem tudom… – dadogta Daphne, és a hangja hirtelen vékony, hisztérikus sípolássá vált. – Wyatt, esküszöm, fogalmam sincs, mit keres itt ez az őrült! El akarta rontani a napunkat! Biztosan… biztosan Charlotte hívta meg! Igen! Charlotte tette, mert féltékeny a bejelentésemre!
Minden szem ránk szegeződött. Lucas – az új férjem, akivel éppen most vágtuk volna meg a mi saját esküvői tortánkat – megragadta a derekamat, és közelebb húzott magához. A tekintetében nem volt bizonytalanság; egész héten át türelmesen hallgatta a tervemet, és most ott állt mellettem, mint egy szikla.
– Nem én hívtam meg, Daphne – mondtam nyugodtan, miközben letettem a tortakést a tányérra. A hangom nem remegett. Végre nem az a kislány voltam, aki csendben tűrte, hogy a nővérem ellopja a születésnapjait vagy az eljegyzését. – De úgy tűnik, Brandonnak van valami elintézetlen ügye a családdal. És mivel te magad mondtad, hogy a család az első… nos, hallgassuk meg, mit akar.
Brandon határozott léptekkel haladt végig a vendégek sora között. A cipője kopogása visszhangzott a parkettán. Senki sem mert megmozdulni; a háromszáz vendég úgy ült a helyén, mintha egy színházi előadás legfeszültebb jelenetét nézné.
Wyatt elé lépett, elállva Brandon útját. Az arca vörös volt a dühtől. – Húzz innen, Brandon! Ez egy esküvő! Mi a fenét keresel itt hívatlanul?
Brandon megállt Wyatt előtt, és mélyen a szemébe nézett. Nem volt benne düh – sokkal inkább egyfajta sötét, sajnálkozó komolyság.
– Sajnálom, Wyatt – mondta Brandon tiszta, erőteljes hangon, ami minden asztalhoz eljutott. – Nem akartam az esküvőt tönkretenni. Charlotte sem hívott meg. De amikor a héten kiderült, hogy a feleséged teherbe esett… és amikor összeraktam a dátumokat meg azokat az üzeneteket, amiket Daphne küldött nekem, miközben ti már házasok voltatok… nos, úgy gondoltam, hogy egy becsületes férjnek joga van tudni az igazságot.
A teremben a levegő megfagyott. Anyám felordított a szülői asztalnál: – Brandon Cole, te aljas hazudozó! Hogy mersz ilyet állítani a lányomról?!
Daphne hisztérikus zokogásban törés ki. Rávágta magát Wyatt karjára, de Wyatt hirtelen, szinte durván rántotta el a karját a feleségétől.
– Várj egy pillanatot… – mondta Wyatt, és a tekintete Daphne-ra szegeződött. A hangja olyan fagyos volt, mint a jég. – Milyen üzenetekről beszél? Daphne, mi az, amit nem tudok?
Brandon nem várt arra, hogy Daphne kitaláljon valamilyen hazugságot. Elhúzta a kabátja zsebét, előhúzta a mobiltelefonját, és a magasba emelte.
– Nem kell hisznetek nekem – mondta nyugodtan. – Itt van feketén-fehéren. Képek, hangüzenetek, és azok a dátumok, amikor Daphne átjött a lakásomra, miközben te azt hitted, Wyatt, hogy az édesanyjánál vagy a munkahelyén van. A gyerek, amivel most dicsekszik… nos, a naptár szerint legalább annyira az enyém, mint a tiéd.
A káosz teljes lett.
Anyám elájult a székében, apám pedig kétségbeesetten rohant odacipelni neki egy pohár vizet. A rokonok felálltak az asztaloktól, kiabálások és zokogások keveredtek egymással. A csodás, tökéletesnek tervezett esküvőnk, amelynek a hegyi kilátással és a meleg fényekkel a békéről kellett volna szólnia, egy szempillantás alatt egy családi dráma színterévé változott.
Wyatt az arcába temette a kezét. Aztán lassan leengedte, és a feleségére nézett – arra a nőre, akinek a szeméből most teljesen eltűnt minden gőg.
– Igaz ez? – kérdezte Wyatt, és a hangja alig volt hallható. – Daphne… nézz a szemembe, és mondd meg, hogy ez mind hazugság!
Daphne zokogva rázta a fejét, de a szájából nem jött ki épkézláb szó. A saját hálója, amit évtizedeken át szőtt a hazugságokból, a kedvességnek álcázott manipulációkból és a mások rovására szerzett figyelemből, most egyszerre szakadt rá.
Lucas megragadta a kezemet, és a fülembe súgta: – Biztos, hogy ezt akartad az esküvőnk napján, drágám?