Nem fogja elhinni, mi történt ezután…
A tárgyalóteremben hirtelen olyan fojtogató csend lett, hogy még a szellőztetőrendszer halk búgása is tisztán hallatszott. Preston Ashcroft az apjára, Conradra nézett, de a férfi tekintete teljesen üres volt és rideg. A magabiztosság, amivel huszonkét perccel korábban még bevonult, miközben az elnöki kinevezésére készült, mára teljesen elpárolgott.
Gideon Vale – az idős biztonsági őr, akit az előző nap még a munkájából akart eltávolítani – lassan visszahúzta a kopott noteszét a táskájába. A kezén lévő kötés még enyhén átütött az ingujján, de a tartása olyan szilárd volt, mint harminc évvel ezelőtt, amikor Arthur Ashcroft mellett ült ugyanebben a szobában, és a családi birodalom alapjait védte.
– A vizsgálat nem a sportkocsival kezdődött, igazgató úr – szólalt meg Evelyn Whitcomb, a jogi képviselő, miközben kinyitotta a második dossziét. – Hanem azzal a mintázattal, amit Mr. Vale már hónapok óta dokumentált. A Harborline Project Services nem csupán egy lízingcég volt Preston úr autójához. Ez a vállalat biztosította a hátteret ahhoz a gyanús pénzmozgáshoz is, amit Derek Hollis segítségével rejtettek el a családi vagyonkezelő elszámolásai között.
Derek Hollis, a cég pénzügyi igazgatója, aki eddig a terem sarkában húzta meg magát, hirtelen elfehéredett. Megpróbált felállni, de a lábai cserbenhagyták.
– Ez… ez boszorkányüldözés! – hebegte Derek, miközben a papírokra mutatott. – Minden kiadást jóváhagyott a belső ellenőrzés! A vagyonkezelő szabályzata szerint…
– A vagyonkezelő szabályzata, Mr. Hollis, kifejezetten tiltja a személyes jellegű költségek elszámolását a fejlesztési projektek terhére – szakította félbe Evelyn. – És különösen tiltja azt, hogy a kuratórium jóváhagyása nélkül fedezzenek magáncélú ingatlanvásárlásokat.
Evelyn egy újabb dokumentumot csúsztatott Conrad Ashcroft elé.
A papír egy floridai tengerparti ingatlan adásvételi szerződése volt, amelynek a tulajdonosa hivatalosan egy kagylócég volt, de a végső kedvezményezett neve feketén-fehéren ott szerepelt a záradékban: Preston Ashcroft. Az ingatlan ára? Pontosan 1,4 millió dollár. És a vételár első részletét – mint kiderült – ugyancsak a Harborline Project Services számlájáról utalták át, három héttel azelőtt, hogy Preston megnyerte volna a cég belső pályázatát.
Conrad kezéből kihullott a toll.
– Preston… ez igaz? – kérdezte az apja, és a hangja most először csengett meg a fájdalomtól és a csalódottságtól. – Egy ingatlan? A vagyonkezelő pénzéből?
Preston a szájához kapta a kezét, a szemei vadul cikáztak a igazgatók között. – Apa, hallgass meg! Ez… ez befektetés volt! A cég érdekében… a jövőbeli terjeszkedés miatt…
– Ne, Preston. Ne folytasd – mondta Gideon Vale csendesen, de olyan súllyal, hogy a fiú azonnal elhallgatott. Az idős őr felnézett, és a tekintete ugyanolyan szigorú volt, mint amilyet Arthur Ashcroft szokott mutatni a tárgyalások alatt. – A jövőbeli terjeszkedés nem azt jelenti, hogy a biztonsági kaput letarolod, majd pénzt dobnivalóként az arcamba hajítasz, és azt hiszed, a név megvéd mindent. A neved, fiú, csak annyit ér, amennyit a becsületed. És neked abból ma már egy grammad sincs.
A Directors board – a hét igazgató, aki a szavazásban részt vett – összehajtotta a mappáit. A határozat egyértelmű volt: a belső audit nemcsak a Harborline Project Services ügyeit fogja átvilágítani, hanem Derek Hollis minden egyes pénzügyi jóváhagyását az elmúlt öt évből. Ha a vizsgálat befejeződik, a dokumentumok nemcsak a kinevezés végét jelentik, hanem a büntetőjogi felelősségre vonást is mindkettójük számára.
Amikor a tárgyalás véget ért, a igazgatók lassan felálltak, és csendben elhagyták a termet. Conrad Ashcroft utolsóként indult el. Megállt Gideon mellett, lehajtotta a fejét, és rekedten ennyit mondta: – Köszönöm, Gideon. Köszönöm, hogy még mindig vigyázol a családra… még akkor is, amikor mi magunk felejtettük el, hogyan kell.
Gideon bólintott, de nem válaszolt.
Körülbelül egy órával később, amikor a folyosók már teljesen elnéptelenedtek, Gideon visszasétált a westi bejárathoz. A törött biztonsági fülkét már elkerítették a karbantartók, az új kapu alkatrészei pedig ott hevertek a betonon.
Leült a megszokott kis székére, kinyitotta a barna bőrkötésű noteszét, és a golyóstollával átnézte a mai nap bejegyzéseit.
A parkolóban egyetlen luxussportház sem állt már. Csak a megszokott, szürke hétköznapi autók, a bejáró dolgozók, és az a nyugodt, tiszta reggeli csend, amiért hét évvel ezelőtt ideköltözött a felesége, Ruth emlékére.
Letette a tollat, felnézett a kapun átsütő őszi napfényre, és elégedetten hátradőlt. A rendszer újra a helyére került. A történet pedig – legalábbis a hataloméhes örökösök számára – mostantól nem a kiváltságokról, hanem a felelősségről szólt.