A juharfa levelei halkan susogtak a hűvös, délelőtti szélben, de a zöldellő növények és a virágcserepek sora hirtelen háttérbe szorult. Jinaro Valtieri ott állt előttem, a sötétzürke kabátjának gallérja kissé fel volt hajtva, és a sötét, éles szemeiben semmi sem tükröződött abból a veszélyes, hideg távolságtartásból, amiről Cape May üzleti köreiben annyit pletykáltak. Egyenesen rám nézett, azzal a fajta osztatlan figyelemmel, amit a családomtól – különösen Meredith-től vagy az anyámtól – soha, egyetlen pillanatra sem kaptam meg életem harminc esztendeje alatt.
– Nem béreltek fel – ismételtem meg halkan, és az ujjaim akaratlanul is szorosabban fonódtak rá a cédrusfa cserép peremére. – Meredith pontosan úgy állította be. És te… te elhitted neki akkor este?
Jinaro enyhén elmosolyodott. Az a mosoly nem volt gúnyos; sokkal inkább olyasmi, mint amikor valaki olyasmit lát meg egy bonyolult rejtvényben, ami eddig elkerülte a figyelmét.
– Egy olyan ember, mint én, Ren, hozzászokott ahhoz, hogy figyeljen a részletekre – mondta nyugodt, mély hangon. – Amikor megérkeztem az eljegyzési vacsorára, Calvin és Meredith úgy üdvözölt, mint egy ritka trófeát. De amíg ők a vállamat veregették, és a közös üzleti lehetőségekről beszéltek, én láttam, ki az, aki az utolsó pillanatban kiegyenesíti a futórózsákat a vázákban, ki az, aki tudja, hogy a konyhában melyik fiókban vannak a tartalék ezüst villák, és ki az, aki nem a vendégek előtt pózol, hanem dolgozik. Amikor pedig a húgod bemutatott téged mint „háztartási segéderőt”, a szeme rezdüléséből azonnal láttam az igazságot. Az a fajta lenézés, amit ő próbált álcázni, túl görcsös volt ahhoz, hogy valódi személyzetnek szóljon. Az a félelem volt, amit csak egy bizonytalan testvér érezhet valaki iránt, akitől titkon fél.
A szavak megsemmisítően, mégis gyógyítóan hatottak bennem. Évek óta hallgattam a saját családom bélyegét – hogy túl lassú vagyok, túl csendes, hogy a sötétkék ruhám csak arra jó, hogy ne látszódjanak rajta a foltok. És most egy idegen férfi, akitől a vármegyében mindenki rettegett, pontosan átlátott a mesterségesen épített falakon.
– Miért csinálod ezt, Jinaro? – kérdeztem, és a hangom kissé megremegett. – Nem kell odajönnöd hozzám. Nem kell megkeresned a növényvásáron. Ha a családom megtudja, hogy velem beszélgetsz…
– Nem a családodért jöttem, Ren – szakított félbe, és a tekintete egyetlen pillanatra sem rezdült meg. – Azért jöttem, mert amikor aznap este megkérdeztem a neved, és a húgod elvont tőled, az egész vacsora elveszítette a jelentőségét. Kávé? Itt van a sarkon egy csendes hely. Hacsak nincs más dolgod ma délelőtt.
Ránéztem a fiatal juharfára, aztán a saját munkáskabátomra, amelyen még ott volt a földes nyom a faiskolai munkából. Aztán eszembe jutott az otthoni szoba csendje, a hat felbontatlan levél és az az 52 000 dollár, ami a nagymamám akarataként valahol elrejtve várt rám a saját szüleim házában.
– Van időm – mondtam tisztán. – Kávézzunk.
A kis kávézó a piac sarkán fűszeres pörkölt kávé és friss fahéjas sütemény illatával fogadott. Miután leültünk egy sarokasztalhoz, Jinaro nem az időjárásról vagy a virágokról beszélt. Egyenesen a lényegre tért.
– Azt mondtad a levélben… illetve, amit az előbb említettem, az nem a véletlen műve volt – kezdte, miután a pincér letette elénk a bögréket. – Tudom, hogy a Hullbrook család neve régóta gyökeret vert Cape Mayben. Az édesapád komoly ember volt, mielőtt elhunyt. De az utóbbi években, amióta a cégüket Calvin és az édesanyád irányítja, a pénzügyi manővereik… mondjuk úgy, hogy nem minden esetben tiszta lappal játszanak. És tudom azt is, hogy neked ott kellene lenned a tulajdonosok között.
Megdermedtem a bögrével a kezemben.
– Honnan tudsz te a tulajdonjogról?
Jinaro a bögréjére könyökölt.
– A piacon mindenki mindent tud, Ren, különösen akkor, ha az embernek olyan hálózata van, mint nekem. De ami ennél fontosabb: tegnapelőtt az egyik könyvelő, aki korábban az apádnak dolgozott, és akit most a cég elbocsátani készült a hibás adatszolgáltatások miatt, megkeresett engem. Azt hitte, hogy a Valtieri cégnek köze van a Hullbrook-féle ingatlanalaphoz. Nem volt köze. De átnéztem a papírokat, amiket hozott magával, hogy igazolja a jóhiszeműségét. És benne volt a neved. Meg a nagymamádé, Clara Hullbrooké.
A torkom elszorult. Clara nagymama volt az egyetlen ember az életemben, aki valaha is azt mondta, hogy belőlem még valami nagyszerű dolog lesz. Ő volt az, aki a kertészet szeretetét csepegtette belém, és aki taníttatott, amikor a szüleim már legszívesebben csak a két nővérem elit egyetemi tandíjaira és a divatos ruháira költötték volna a pénzt.
– A nagymamám öt évvel ezelőtt meghalt – suttogtam, és a szemem elhomályosult a hirtelen feltörő emléktől. – Azt mondták, hogy mindent az alapítványrahagyott, meg a lányaira, mert én… mert én már megkaptam a támogatást az iskolához. De én soha nem láttam egy centet sem. És a levelek… az utóbbi hónapokban észrevettem, hogy a postaládából néha eltűnnek a nevemre szóló hivatalos borítékek. Az édesanyám mindig azt mondta, hogy csak valamilyen reklám vagy spam.






