A hóvihar utolsó, fagyos lehelete még ott kísértett Cedar Fork fagyott utcáin, amikor Edmund Roads százados sötétkék egyenruhájában, lovaglócsizmájában kopogott a Cedar Fork-i Vasútállomás melletti kis iroda ajtaján. A levegőben még érezni lehetett a fűtésre használt szén füstjét és a megolvadt hó szagát, de a városban mintha megállt volna az idő. A lakosok, akik eddig lenézték a Lone Cedar farmon folyó munkát, most csendben húzódtak vissza a tornácokra, amikor meglátták a katonai konvojt.
A százados mögött két katona lépkedett, kezükben nehéz, bőrrel borított irattáskákkal, amelyeket a kormánynak szóló hivatalos pecsétek zártak le. Nem a helyi kocsmába tartottak, és nem is a bankba, ahol Hamilton Ravenscraftoft a hatalmát gyakorolta. Egyenesen a vegyeskereskedés melletti kis hivatalos helyiség felé vették az irányt, ahová a környékbeli kisgazdák hivatalos ügyeiket intézni jártak.
És ott várt rájuk Desa.
Nem viselt selymet, sem pedig a Ravenscraftoft család által a város úriasszonyaira kényszerített divatos kelméket. Egyszerű, vastag gyapjószoknyát, kopott bőrkabátot és kemény munkától megkeményedett kezén egyetlen aranygyűrűt viselt – azt a kopott jegygyűrűt, amelyet Daniel hagyott rá, mielőtt a vasút elragadta volna tőle. Az asztalon ott feküdt a fekete főkönyv, a vastag, bőrbe kötött irat, amelynek minden egyes sora a Ravenscraftoft malom legsötétebb titkát őrizte.
Roads százados levette a kalapját, és a fémgombos kesztyűjét az asztalra fektette. Szigorú, napcserzett arca volt, olyan emberé, aki a prérien tanulta meg, hogy a szavaknál többet ér a tettek sora.
– Mrs. Crane – szólalt meg a százados mély, határozott hangon. – A vonaton utazó katonák és civilek nevében jövök. Azok a takarók, amelyeket a fagyhaláltól mentettek meg bennünket a múlt héten… nos, a katonai minisztérium nem szokott csak úgy szemet hunyni az ilyenek felett. De ami még fontosabb: amikor összehasonlítottam a maguk által szőtt darabokat azzal a szeméttel, amit a Ravenscraftoft kereskedés ad el a hadseregnek prémium áron… hirtelen nagyon sok kérdésem támadt.
Desa felnézett, és a tekintete egy pillanatra sem rezzent meg.
– A Ravenscraftoft féle takarók tiszta gyapjúnak hirdetik magukat, százados úr – mondta nyugodt, egyenletes hangon. – De ha megnézi a szálakat, amiket a mentőállomáson kihúzott abból a szakadt darabból, láthatja, hogy a belső magjuk silány, újrahasznosított rongyhulladék, amit olcsó pamuttal kötöttek össze, hogy bírja a szállítási súlyt, de ne a hideget. A massachusettsi gyárban, ahol egykor dolgoztam, pontosan ezt a technikát kényszerítették rám. Amikor tiltakoztam, mert tudtam, hogy a tél folyamán ezek a takarók átnedvesednek és szétesnek a fagyban, az utcára dobtak.
A százados biccentett, és kinyitotta az egyik irattáskát. Előhúzott egy hivatalos parancsot, amelynek a tetején a washingtoni hadügyminisztérium vörös pecsétje ékeskedett.
– Winthrop Ravenscraftoft tegnap délelőtt bement a körzeti bíróságra – mondta a százados, miközben a papírt az asztalra tette. – Letartóztatási parancsot kért magára, Mrs. Crane. Azt állítják, hogy amikor eljött Massachusettsből, magával hozta a gyár bizalmas iratait, és hogy lopás történt. Azt hiszik, hogy ezzel elnémíthatják. Azt hiszik, hogy ha bezáratják a szövödéjét, és eltiporják Mr. Brandt farmját a banki jelzáloggal, akkor senki sem fog beszélni arról a húszezer darabos katonai megrendelésről, amit csalással nyertek el.
Ebben a pillanatban az ajtó hirtelen kinyitódott.
Nem kopogott senki. Winthrop Ravenscraftoft lépett be a helyiségbe, mögötte a helyi bíróság korrupt tisztviselőjével, Mr. Hendersonnal. Winthrop drága, prémgalléros kabátjában úgy festett, mint aki még mindig azt hiszi, hogy ő az úr a háznál, bár a szeme sarkában ott remegett a rossz előérzet.
– Százados! – kiáltott fel Winthrop, miközben közelebb lépett. – Biztosan félreértés van. Ez az asszony egy közönséges tolvaj. A családi vállalkozásunk dokumentumait lopta el, és most idegen, illegális szövéssel próbál tönkretenni egy becsületes kereskedést. Mr. Henderson bíró úr már kiállította a végzést. A nőt át kell adni a hatóságnak, a szövőszékeit pedig le kell foglalni.
Roads százados felállt az asztal mellől. Magas volt, és a katonai tartása olyan súlyt adott a jelenlétének, hogy Winthrop akaratlanul is hátranézett egy lépést.
– Mr. Ravenscraftoft – mondta a százados hideg, éles hangon. – Én nem a helyi bíróság ügyeit intézem. Én a Hadsereg Különleges Beszerzési Bizottságának vagyok a tisztje. És amikor a katonáim a hóban didergtek a Ravenscraftoft-féle „tiszta gyapjú” takarók alatt, miközben azok szétmálltak a kezükben, én nem egy polgári vitát láttam. Én hazaárulást láttam. Olyan beszállítást, amely emberéleteket veszélyeztetett a profit kedvéért.
Henderson bíró köhécselni kezdett, és előhúzta a zsebéből a zsebkendőjét.
– Százados úr, kérem… a helyi törvények… a jelzálogok…
– A jelzálogokat tegyék el holnapra, bíró úr – vágott közbe egy új hang az ajtóból.
Silas Brandt lépett be a fagyos utcáról. A vállán még ott ült a hópor, a tekintete pedig olyan kemény volt, mint a Lone Cedar legelőinek talaja a legszárazabb nyáron. Nem bámészkodott; egyenesen Winthrop elé lépett. A magas, gazdag kereskedő hirtelen eltörpült a csendes, de acélos akaratú rancher mellett.






