Itt van a történet következő, hosszú része magyar nyelven, amely zökkenőmentesen folytatja az előző fejezet eseményeit:

—

A belvárosi szalon ablakából nézve a délutáni forgalom lassan hömpölygött a nedves aszfalton. A fenti megállapodás óta eltelt egy hónap alatt a Carter House üzletmenete gyökeresen megváltozott. Oliver neve még ott szerepelt a cégvezetői táblán, de a döntéseket már nem a hirtelen jött arrogancia, hanem a rideg, könyörtelen számok és a Lantern Interiors szakmai irányítása tartotta egyensúlyban.

Sarah lépett be az irodámba egy vastag dossziéval a kezében, az arcán azzal a szigorú, de elégedett kifejezéssel, ami mindig akkor jelent meg nálunk, amikor egy bonyolult projekt utolsó akadálya is elhárult.

– A New York-i megbízók megküldték a végleges jóváhagyást – mondta, miközben letette a mappát az asztalomra. – De van valami más is. Valami, amire nem számítottunk a pénzügyi audit során.

Felnéztem a monitorról.
– Még egy csontváz Oliver szekrényéből? Azt hittem, az utolsó részvényesi ülésen mindent átvizsgáltunk.

– Azt hittük – felelte Sarah, és kihúzott egy széket a szemközti oldalon. – De Daniel Price tegnap este felhívott. A külső befektetők átnézték a Carter House elmúlt három évének adóbevallásait, amiket még Oliver és az apád hagyott jóvá. Találtak egy tételt, ami nem stimmel. Nem a mi bérleti díjunkról van szó, és nem is a Legacy Kollekció jogdíjairól. Egy teljesen külső, offshore cégről, amelynek a számlájára havonta jelentős összegek vándoroltak át a Carter House számlájáról.

A vér meghűlt az ereimben.
– Offshore cég? Oliver soha nem volt elég okos ahhoz, hogy ilyesmit saját maga hozzon létre. Ehhez pénzügyi háttér és jogi segítség kellett.

– Pontosan – bólintott Sarah. – És amikor Price úr megvizsgálta a cég alapító okiratát, nem Oliver nevét találta a bejegyzésben.

Megmerevedtem.
– Hát kiont?

– Patricia. A nagymamád… illetve az anyósod, akitől a családi vagyon tizenkét évvel ezelőtt indult.

A gondolataim azonnal visszarepültek ahhoz a vacsorához, ahol Oliver a pincérrel megosztatta a számlámat, és „freeloadernek” nevezett. Akkor mindent a gőgnek és a családi kiváltságnak tulajdonítottam. De most, hogy a pénzügyi szálak összefutottak, kiderült, hogy a Carter House nemcsak a kreatív munkámat lopta el, hanem egy sokkal nagyobb, szándékos pénzügyi manőver áldozata is lett – amelyet maga a matriarchák irányított, miközben engem próbáltak pénzügyi csellel kiszorítani.

—

Két órával később apám irodájában ültünk a Carter House főhadiszállásán. A falon függő nagy festmény, amely nagyapámat ábrázolta az első fűtőtest-prototípussal a kezében, most valahogy gúnyosnak tűnt.

Apám az asztal mögött ült, kezében az auditjelentéssel. A szeme alatti sötét karikák elárulták, hogy napok óta nem aludt rendesen.

– Ez… ez képtelenség – suttogta, és az asztalra csapta a papírt. – Anyám soha nem tett volna ilyet a céggel. Ő építette fel velünk együtt! Ő ragaszkodott a vagyonjogi szerződéshez is huszonkét évvel ezelőtt, hogy megvédje a vállalkozást!

– Apám – mondtam halkan, de határozottan, miközben kinyitottam a saját mappámat –, ragaszkodott a szerződéshez, de nem a cég védelméért. Hanem azért, hogy ha én valaha is kilépek, vagy ha bármi történik, a saját irányítása alatt tarthassa a tőkét. Patricia soha nem bízott senkiben, még a saját fiában sem teljesen. De Oliver… Oliver tökéletes báb volt a kezében. Ő írta alá a papírokat, miközben a pénz egy olyan számlára vándorolt, amelynek a végső kedvezményezettje Patricia volt.

A szobába hirtelen belépett Oliver. Az arca vörös volt a dühtől, a haja kissé borzas. Nem kopogott.

– Mit keres itt ez a két nő? – kiáltotta, miközben apámra nézett. – Apa, te hagytad, hogy átkutassák a régi cégei aktákat? Ez magánszféra megsértése!

– Nem magánszféra megsértése, Oliver, amikor a cég pénze tűnik el – mondta apám, és a hangja olyan hideg volt, amilyet még soha nem hallottam tőle. – Ülj le. Most azonnal.

Oliver megállt a szoba közepén. Rám nézett, a szemében félelem bujkált a düh mögött. Tudta, hogy a játszma véget ért.

– Nem tudtam róla – motyogta elhaló hangon. – Nagyanya… azt mondta, hogy ez csak egy adózási optimalizálás. Azt mondta, minden legális.

– Az adózási optimalizálás nem azt jelentette, hogy a saját cégünket fosztjátok ki, miközben engem azzal aláztok meg, hogy a saját keresetemből élek! – vágtam rá, és felálltam az asztaltól. – Oliver, te egy báb voltál. Patricia felhasznált téged, hogy elvigye a balhét, ha a dolgok rosszra fordulnak. És te hagytad, mert fontosabb volt a neved a plakátokon, mint az igazság.

A telefon megszólalt az asztalon. Apám felvette, hallgatta néhány másodpercig, majd az arca teljesen elfehéredett.

– Igen… értem. Köszönöm, Price úr.

Letette a kagylót. Felnézett ránk, és a hangja alig hallatszott:
– Patricia ügyvédje most hívott. A számlákat… a pénzt, amit az offshore cégre utaltak át… átutalták egy svájci magánszámlára. Ma reggel. Patricia elhagyta az országot.

—

A következő napokban a Carter House-ban kitört a káosz. A külső befektetők azonnali hatállyal visszavonták a tőkeinjekciót, hivatkozva a csalásra és a pénzügyi átláthatóság hiányára. A bankok felszólítást küldtek a hitelkeretek zárolására. A cég, amelyet harminc éven át építettek, néhány nap alatt a csőd szélére sodródott.