A laptop képernyője vakító kék fénnyel világította meg az autóm kesztyűtartóját, miközben a hátsó ülésen kuporogva ültem. Kint az éjszakai eső szüntelenül verte a szélvédőt. A pulzusom a fülemben dübörgött, a kezeim pedig finoman remegtek, de a félelem már régen átadta a helyét egy hideg, metsző pontosságnak. Három nap felvételei voltak rajta. Három napnyi bizonyíték arra, hogy nem mentem el a józan eszem legvégére, hanem egy szociopata mesterelme játszik velem mindennap, óráról órára.

Kattintottam az egérnel. Az első videó tegnap éjszakáról származott, pontban hajnali kettő órakor.

A hálószobai kamera képe kristálytiszta volt a sötétben is az infravörös fénynek köszönhetően. Az ágyban feküdtem, mély, kimerült álomba merülve a terhességem súlya alatt. Mark mellettem feküdt, de a szeme nyitva volt. A fények villanása nélkül, teljesen nesztelenül kelt fel az ágyból. Nem volt rajta semmi sietség; a mozdulatai egy sebész precizitásával bírtak, aki éppen egy bonyolult műtétre készül.

Láttam a felvételen, ahogy odalép a szekrényemhez, kiveszi a kedvenc selyem blúzomat, és határozott mozdulattal, mosoly nélkül beejti a szemeteskosár aljára, miután tejet öntött rá. Aztán óvatosan visszabújt mellém, átölelt, mintha csak egy rossz álomtól védene, és visszaaludt.

Gyomrom egyetlen görcsbe rándult. A képek pergtek. Láttam, miként rejtette el a kulcsokat a hűtőbe, miként hagyta égve a gázrózsát a hátam mögött, miként tette a sültet a mosogatógépbe. Minden egyes csapda, amiről azt hittem, hogy a saját feledékenységem szüleménye, aprólékosan, hidegvérrel megtervezett színjáték volt. Egy gázlómadár pontossággal előkészített kivégzés, hogy a világ szemében egy elmebeteg, alkalmatlan anyává váljak, akit minden lelkiismeret-furdalás nélkül ki lehet zárni a saját gyermeke életéből.

De a legdurvább még hátra volt. A harmadik nap videója.

A dátum szerint tegnapelőtt délután készült, amikor Mark azt mondta, hogy sürgős műtétje van a kórházban. A kamera a konyhát mutatta. Mark belépett, de nem volt rajta a munkaruhája. A kezében egy kis, steril üvegcseppentő volt, benne valamilyen átlátszó folyadékkal. Odasétált a hűtőhöz, kivette a dobozos tejet, amit kizárólag én szoktam reggelente inni, lecsavarta a kupakot, és óvatosan belecseppentett a folyadékból, majd alaposan összerázta a dobozt.

A képernyőn feltűnt a felirat, amit a laptop automatikus felhőalapú elemzője adott hozzá a videóhoz: *„Kémiai elemzés javasolt: Ismeretlen hatóanyag, lehetséges sedativum vagy neurotoxin.”*

Levegőért kapkodtam. Méreg. A saját férjem, akinek a kezébe adtam az életemet és az eljövendő gyermekemet, lassan, nap nap után mérgezett engem valamilyen szerrel, hogy az idegrendszerem összeomoljon, hogy remegjek, hogy hallucináljak, hogy valóban elhitesse velem a pszichózist.

A könnyeim eleredtek, de ezúttal nem a gyengeség, hanem a tiszta tűz könnyei voltak. Nem veszítettem el az eszem. Ő akarta elvenni tőlem. És ha a pénteki bizottsági ülésen nem lépek, holnapután már egy fehér szobában találnám magam, míg ő a karjaiba zárja a kisfiamat vagy kislányomat, mint a gyászoló, de hősies özvegy vagy egyedülálló apa.

Péntek reggel a napfény élesen sütött be a Beacon Hill-i hálószoba ablakán. A tükör előtt állva megigazítottam a kék kosztümömet. A hasam már szépen domborodott a ruha alatt. Mark mögém lépett, a kezeit a vállamra tette, és a tükörből nézett rám a maga tökéletes, hamis mosolyával.

– Hogy érzed magad ma, drágám? – kérdezte meleg, mély hangon, ami bárkit elhitetett volna a jóindulatáról. – Készen állsz a mai napra? A kocsi vár alattunk. A doktornő már ott lesz a klinikai bizottság ülésén, hogy áttekintsük a rehabilitációs lehetőségeket. Ne aggódj, minden rendben lesz. Vigyázni fogunk rád.

A hangja tele volt hamis szánalommal. Olyan volt, mint egy kifinomult ragadozó, aki éppen most sarokba szorította a sérült vadat.

– Készen állok, Mark – mondtam halkan, lesütött szemmel, eljátszva a megtört, engedelmes feleséget. – Bízz bennem. Megteszem, amit a legjobbnak tartasz.

Mark szemeiben egy pillanatra feltűnt a győzelem diadalmas csillanása. Elégedett volt. A mesterműve hamarosan a végéhez ér.

A kórház igazgatósági terme hatalmas, mahagóni lambériás szoba volt, ahová a Boston Memorial legbefolyásosabb orvosai gyűltek össze. A hosszú, fényes asztalfőn a kórház igazgatója ült, mellette Dr. Evelyn Vance, a neves pszichiáter, akit Mark személyesen választott ki, hogy aláírja a kényszergyógykezelési papírokat. Mark a jobb kezénél ült, elegáns sötétkék öltönyben, az arcán a megértő, teher alatt görnyedő, mártír férj kifejezésével.

Engem a terem túlsó felébe ültettek, egy magányos bőr fotelbe. A kezemben egy egyszerű fekete mappát tartottam. A pulzusom szinte észrevehetetlen volt; a feszültség átadta a helyét egy hideg, megmásíthatatlan bizonyosságnak.

– Nos – kezdte az igazgató mély, hivatalos hangon, körbehordozva a tekintetét a jelenlévőkön. – Azért gyűltünk össze ma itt, hogy megvizsgáljuk Dr. Mark Sterling feleségének, Sarah Sterlingnek az egészségügyi állapotát. Mint ismeretes, az utóbbi hónapokban súlyos pszichotikus epizódok, memóriazavarok és veszélyes viselkedési minták léptek fel nála, amelyek nemcsak a saját, de a méhében hordozott gyermek életét is közvetlen veszélybe sodorják. Dr. Sterling mint aggódó férj és a kórház egyik legkiválóbb sebésze kéri a hivatalos jóváhagyást a zárt intézeti elhelyezéshez.

Mark lehajtotta a fejét, és az ujjait összefonta az asztalon. Olyan volt, mint egy festmény a tökéletes, szenvedő férjfről. Néhány orvos együttérzően bólintott felé.