A modern, kétszárnyú biztonsági ajtó hirtelen szélesre tárult a hangár bejáratánál.
Marcus Vance ott állt a küszöbön, az arcán a düh és a tiszta, bénító iszonyat keverékével. Mögötte Tom, a fönntartási vezető lihegve próbált lépést tartani a vezérigazgatóval, a kezében egy táblagéppel, amelyen a FADEC rendszer vészjelzései vörös betűkkel villogtak.
– Miss Jensen! – kiáltotta Marcus, és a hangja rekedten visszhangzott a betonfalak között. – Mit csinál?! A hajtómű… a hajtómű ellenőrzése… Mi a fenét találtak benne?
Sarah nem válaszolt azonnal. Megfordult, és a tekintete, amely eddig a bizonytalanság jeleit mutatta, most kőkemény profizmussal szegeződött a vezérigazgatóra. Kezét még mindig a vészjelző rádión tartotta, miközben a bal oldali hajtómű felé intett, amelynek burkolatát én néhány perccel ezelőtt – saját magamat tönkretéve, a saját kezemet véresre zúzva – szétfeszítettem a feszítővassal.
– Mr. Vance – mondta Sarah hűvösen, és a hangja átvágta a környezeti zajt. – A szerelőnek igaza volt. Nem elmebeteg volt, és nem is rongált. Ha én most felszálltam volna azzal a géppel, a zürichi kifutópálya helyett már a levegőben darabokra szakadtunk volna.
A hangárban beállt a halotti csend. Az őrök, akik eddig engem fogtak, elengedték a karomat. Az egyikük lassan hátrébb lépett, mintha attól félné, hogy a beton alól is bombák fognak előbukkanni.
Marcus arcáról teljesen leolvadt a felsőbbrendű, arrogáns kifejezés. A szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta.
– Hogy… hogyhogy bomba? – nyögte ki végül Marcus, és a lábai megroggyantak egy pillanatra. – Ki a fene tette volna bele? Ez egy magánhangár! Csak a legfelsőbb szintű biztonsági engedéllyel rendelkező személyzet léphet be ide!
– Pontosan ez az, Mr. Vance – lépett előre Tom, a fönntartási vezető, aki eddig sápadtan nézte a táblagépet. A kezében lévő eszközön most már a hajtómű belső diagnosztikájának adatai futottak. – A FADEC adatkábelébe egy külső, távirányítású relét építettek be. Olyan precízen, hogy a gyári diagnosztika sem vette észre… csak valaki, aki tökéletesen ismeri a G650-es rendszerét, vagy… vagy valaki, akinek közvetlen hozzáférése volt a géphez az éjszakai karbantartás során.
A tekintetek lassan ráemelkedtek. Nem egymásra néztek, hanem… rá. Marcusra.
Mert az éjszakai karbantartási engedélyt az utolsó pillanatban, kizárólag a vezérigazgatói iroda közvetlen utasítására módosították. Csak egyetlen ember rendelte el a hajnali zárt körű ellenőrzést, amelyen kívül senki más nem tartózkodhatott a hangárban: maga Marcus Vance, aki Zürichbe akart utazni, hogy az apját, az idős Arthur Vance-t – aki ellen a cég átvételéért indított perben éppen holnap lett volna a végső döntés – végleg kiszorítsa a birodalomból.
De úgy látszik, a játékban nemcsak Marcus volt a sakkozó. Valaki más is lépett az éjjel. Valaki, aki azt akarta, hogy Marcus soha ne érjen el Zürichbe.
Én ott álltam a sarokban, a véres, fekete olajos kezemmel, a földön heverő törött telefonom mellett. A szél fújta a hajamat, de a testemben lévő feszültség lassan átadta a helyét egy mély, keserű megkönnyebbülésnek.
A gép nem robbant fel. Az igazság – bár némán, szavak nélkül – de utat törött magának a betonon. Marcus pedig, aki tíz perccel ezelőtt még kirúgott és börtönnel fenyegetett, most ott állt a saját magánrepülője előtt, egy leleplezett gyilkos összeesküvés közepén, teljesen egyedül.






