A Dr. Moreno irodájában uralkodó fojtogató csendben csak a légkondicionáló alacsony, monoton zümmögése hallatszott. A laptop lecsukott fekete fedele szinte gúnyosan nézett rám, mint egy sötét sírkő, amely alatt a jövőm, a nehezen megkeresett ösztöndíjam és az édesanyám éjszakai műszakjai el voltak temetve.

– Jonah – szólalt meg Dr. Moreno, és a hangja most már nem csupán sajnálatot, hanem egyfajta tehetetlen hivatali merevséget is tükrözött. – Értem én a felháborodásodat. Sylvia partitúrája lenyűgöző. Látom a jegyzeteket, a harmóniaváltásokat, a zenei zsenialitásodat. De a szabályzat világos: a külső zsűri, amely Chicago másik feléből bírálja el a pályázatokat, nem hallhatja a papírt. Hangot akarnak. Digitalizált, tiszta hangot. És ha a szervermappád üres, a rendszer automatikusan érvénytelennek minősíti a jelentkezésedet. Pontosan négy óra múlva lezárják a kaput.

A szívem a torkomban dobogott. Grant Whitmore. Tudtam, hogy ő volt az. Ő volt az egyetlen a stúdióban, aki adminisztrációs szintű hozzáféréssel bírt a hangstúdió központi szerveréhez, és akinek a családja elég befolyásos volt ahhoz, hogy a „tévedés” szót a washingtoni adminisztráció átvigye. Grant apja a Lakeview Alapítvány főkurátora volt; az iskola fenntartásához évről évre milliókkal hozzájárultak. Az olyan srácok számára, mint Grant, a zene nem küzdelem volt, hanem hobbi, státusszimbólum, egy újabb trófea a faliújságon. Számomra viszont ez volt a kiút a szűk, egy szobás chicagói lakásból, a CTA-s buszok zörgéséből, és az anyám megfáradt, ráncos kezéből.

– Dr. Moreno – szólalt meg Sylvia Park, és a hangja olyan acélosan éles volt, amilyennek még soha nem hallottam a zongoratanárnőt. – Én ott voltam a meghallgatáson. Végigjátszottam vele a második zongorát. A stúdió technikusa, Marcus, elindította a felvételt a konzolon. Saját szememmel láttam a zöld fény villogását a keverőpulton. Az audiofájl létezett. Valaki szándékosan felülírta vagy törölte a mappából a mai reggel folyamán. Ez szabotázs.

Dr. Moreno felsóhajtott, és a homlokára tette a kezét.
– Sylvia, ha azt állítod, hogy bűncselekmény történt, bizonyíték kell hozzá. Egy hivatalos fegyelmi eljárás napokig, sőt hetekig tart. A konzervatórium ösztöndíjbizottsága azonban ma délután négykor dönt. Ha nincs fájl, nincs bírálat. Sajnálom, Jonah.

## A kihívás a folyosón

Kiléptem az irodából, a nehéz, fekete zenei mappámat a hónom alá szorítva. A folyosón a diákok csoportokban beszélgettek, de amikor elhaladtam mellettük, a hangjuk hirtelen elhalkult, és a tekintetek – amelyek részben sajnálattal, részben kárörvendő kíváncsisággal voltak teli – követtek.

A fő próbaterem felé vettem az irányt. Tudtam, hogy Grant ott van. A kedd délelőtti órarendje szerint ekkor tartotta a hangszortechnikai szemináriumot a többi végzős diák körében.

Amikor beléptem a terembe, a fényes fekete grand piano még mindig ott állt a helyén. A zongorapad bőrén még látszott a piros gaffer szalag nyoma. Grant a zongora mellett állt, a méregdrága navy zakóját a hátára vetve, és a telefonját nyomkodta, míg két barátja a falnál nevetgélt valamin.

Amikor meglátott, a száján egy gúnyos, magabiztos mosoly húzódott szét.
– Na, Reed? Megtaláltad a hangodat a felhőben? – kérdezte Grant, elég hangosan ahhoz, hogy a teremben lévő többi diák is hallja. – Kár a gőzért. A tehetség nem olyan, mint a használt pulóver; nem lehet csak úgy felvenni, ha nincs meg a megfelelő háttér.

A vér hirtelen a fejembe szállt. A kezem annyira rászorult a zenei mappa kemény kartonjára, hogy az ujjaim fehérek lettek. De nem ugrottam rá. Nem estem abba a hibába, amit ő akart: nem vesztettem el a fejemet, hogy aztán engem fegyelmi eljárással tegyenek ki az iskolából.

Lassan odasétáltam hozzá, megálltam a zongora mellett, és a szemébe néztem.

– A szervermappám üres, Grant – mondtam, a hangom halkan, de veszélyesen tisztán zengett a teremben. – Nem azért, mert elrontottam a felvételt. Hanem azért, mert valaki, aki hozzáfér a rendszergazdai jogokhoz a stúdióban, törölte a .wav fájlt a mentés után. És az egyetlen ember ebben az épületben, akinek a nevéhez fűződik a rendszergazdai belépés reggel nyolc órakor, az te vagy.

Grant arca egy pillanatra megrebbent, de a gőgje hamar visszatért. Felhorkant, és a zongorabillentyűkre könyökölt.
– Ó, szóval most már hackernek is kinevezel, Reed? Bizonyítékod van rá, vagy csak a szokásos szegényházi paranoiád beszél belőled? Menj, kérj meg valakit, hogy játsszon neked egy kis dalt a rádióban, mert itt ma délután négykor lezárják az ügyedet.

– Nem lesz szükség rá, hogy más játsszon nekem – mondtam, és a táskámból előhúztam egy kis, hordozható USB-meghajtót. – Mert amíg Marcus, a stúdió technikusa, be nem indította a digitális rögzítést a fő szerverre, én mindig bekapcsolom a saját analóg mikrofon-mentésemet a saját zenei laptopomon, amit a zongora alatti padlóra szoktam tenni a biztonság kedvéért. És a fájl… a teljes, vágatlan Shenandoah felvétel… ott van ezen az adathordozón.

## Marcus, a technikus és a szerver titkai

Grant arcáról a magabiztos mosoly egy szempillantás alatt kísértetiesen sápadt maszkká változott. A szemei tágra nyíltak, miközben az USB-meghajtót nézte a kezemben.

– Te… te hazudsz – dadogta Grant, és a hangjából elszállt az eddigi gőg. – A szabályzat tiltja a külső adathordozók használatát a stúdióban! Ha ilyened van, az önmagában szabálysértés!